Egy Anya, egy Nő, aki fél az autóvezetéstől. Attól, hogy kezébe vegye az élete irányítását végre. Válás után két gyermekkel próbál a mindennapi élet kihívásainak eleget tenni, gyakran összeomolva, hogy ez mennyire nehéz. Viszont nem fél segítséget kérni.
Bár ahhoz is, mire odáig eljut, hogy hozzám forduljon, eltelik egy év. De aztán belevágtunk a közös munkába.
Hogy hogyan élte meg a mindennapok nehézségeit, az autóvezetéstől való félelmét, a gyerekeit egyedül nevelő Anya, Nő és hogyan jutott el a megszerzett magabiztosságáig? Addig, hogy az útja gyerekestől mindenestől egészen Németországig vitte egy olyan új, szeretetteljes, egyenrangú párkapcsolatig, amit álmaiban sem remélt volna?
Elmeséli Ő maga:
“Nagyon megszenvedtük az elejét, de úgyis indultunk neki, hogy nem adjuk fel. A gyerekek beilleszkedtek az iskolába, Dávid imádja a sulit, elképesztően jó közösségbe került, szuper emberek között van, a tanárai és a társai is szeretik, támogatják őt.
Végre nem az van, hogy gyűlöl iskolába menni. Képzeld, a szorgalma is javult, motiváltabb lett, mert mindig dicsérik és biztatják őt, nem pedig lehúzzák folyton mint otthon, hogy jaajj te ettől jobbat is tudsz, meg lusta vagy, meg Dávid ez egy semmi amit csináltál… mindig úgy jön haza, hogy Anya, ma is megdicsértek, és észrevettem hogy ez motiválja őt abban, hogy ezt újra átélje. Ádikám már egész sokat ért németül, elkezdett picikét beszélni is. Szintén szuper suliba és osztályba került, nagyon segítőkészek vele. Azt gondoltam, hogy nehezebb lesz neki, féltem hogy viseli majd ezt az egészet, de nagyon ügyesen vette a nehézségeket.
Nekem összejött egy nagyon jó állás, sikerült itt is fogászaton elhelyezkednem, pedig féltem, hogy nem jön össze a nyelv miatt, de gondoltam megpróbálom, a legrosszabb a történhet, hogy nem-et kapok. Aztán, sikerült, azonnal. Ezen a fogászaton rendelőben is vagyok, mint fogászati asszisztens, rengeteg új dolgot tanultam, és szeptemberben kezdem a szakiskolát itt kint, hogy legyen végzettségem róla.
És bevallom terveim között szerepel, hogyha ezen szakképzésen jól helyt állok, akkor elvégzem az orvosit, és fogorvos leszek” Talán öreg vagyok ehhez, gondoltam akkor amikor még csak játszadoztam a gondolttal, de aztán
eszembe jutott amit tőled oly sokszor hallottam…
“Sosem késő, soha de soha nem késő!”
És már úgy gondolom, miért ne? Fiatal vagyok, tele álmokkal, ez én vagyok, megcsinálom!
Boldog vagyok, a párom csodálatos, a gyerekeink csodálatosak, egészségesek vagyunk.
Néha még elesek, elvisznek a negatív gondolatok, de igyekszem tudatos lenni, és az érzelmeimre figyelni, megélni azokat. Annyira jó ember a Kedvesem, még soha nem voltam így szeretve, és ez olyan jó!
És amit ma szerettem volna elmesélni neked…
Emlékszel még arra az Edinára, aki hosszú évekig nem vezetett egy métert sem, mert félt… félt attól, hogy valakiben kárt tesz, vagy valakinek kárt okoz. Aki rettegett attól, hogy a kezében legyen az irányítás, mert azt gondolta, neki az nem menne… milyen sokat dolgoztunk ezen…
Aztán kis lépésekkel kezdtem… vezetés órák, Dunakeszin, kicsibe… majd kimerészkedtem a városból, aztán Budapestet céloztam meg, majd hosszabb 1-2-3 órás utakat is be mertem vállalni, de még mindig éreztem, hogy gyakran szorongok indulás előtt.
Aztán amikor kijöttem ide Németországba, szinte mindent az elejéről kellett kezdenem. Újra előjöttek a félelmek, nem vagyok rá képes. Félek, hogy kárt teszek valakiben, hogy kárt okozok valakinek, hogy rossz döntést hozok, nem tudok és nem akarok irányítani.
Szerencsésnek mondhatom magam, egész hamar felismertem, hogy hiszen én ezt az utat már ismerem, egyszer már kitapostam… És kezdem kis lépésekben, szorongva ugyan, de elköteleződve az iránt, hogy nem leszek a magam félelmeinek börtönében.
Elsőnek csak itt a kis közegünkben, majd a belvárosba is bemerészkedtem. Ott sajnos egyszer bénáztam, és a saját autómat meghúztam picit, egy oszlop útban volt amikor parkoltam. Az eléggé visszarántott, bántottam magam, hogy hogyan történhetett ilyen, de aztán rájöttem, hogy ez egy semmiség, és nem kell kifogást gyártanom, miért ne, hanem csak előre. Aztán kimerészkedtem a közeli autópályákra itt, szomszédos településekre is, azaz eljutottam a Hazámban már elért szintre. De még mindig szorongtam, ha nem a megszokott utakon mentem, ha forgalmas úton mentem, folyton bizonytalannak éreztem magam. Tudtam, hogy addig nem nyugszom, amíg ezt nem tudom legyőzni, azt akartam, hogy ez oldódjon fel, tűnjön el, le akarom tenni, nem akarok szorongani, nem akarok félni.
Imádkoztam, sokat. Kértem az Istent, segítsen nekem, nem tudom mit tehetnék, csak azt érzem, hogy szorít ez az érzés, hogy nem tudok szabadulni, kértem mutasson utat nekem… És mutatott…
…Dávid 3 héttel ezelőtt jelezte nekem, nagyon vágyik haza a szünetben. Megoldhatnánk valahogy Anya? Sokkot kaptam, hogyan?? A Kedvesem dolgozik, én szabin ugyan, de most akkor 12 órát zötyögjek a vonaton? Cipekedjek mint a csacsi?? De hogy fogok mozogni autó nélkül ha hazamegyek? Ezek cikáztak a fejemben… aztán éreztem valamit, egy gondolat suhant át a fejemben…
Autóval kell mennem!
Aztán természetesen, az összes katasztrofális eset eszembe jutott, milyen rossz dolgok történhetnek velem, velünk az úton, napokig emésztettem ezt a gondolatot, hogy a tudatalattim, a kis szörny sugdosott, hogy ez nekem nem fog menni… de aztán döntöttem! Hazamegyek, autóval. Meg tudom csinálni! Nem tudom mi vár rám azon az úton, de minden úgy lesz, ahogy lennie kell! És amikor végre kimondtam, hangosan magamnak, hogy így döntöttem, meg tudom csinálni, csak mosolyogtam. És vártam a nagy napot! Az utolsó két napban fel-fel szökött bennem a szorongás, elkalandoztam, éreztem hogy küzdök a félelemmel, de bármennyire féltem, egy pillanatra sem futott át az agyamon, hogy meggondoljam magam. Tudtam, hogy ez egy mérföldkő lesz nekem, tudtam, hogy ez valamit adni fog, tudtam, hogy ez kell nekem. És a nagy napon, picit félve, picit gyomorgörccsel, picit szorongva, de mégis mosolyogva szálltam be az autóba, a gyerekeim mosolyogtak, már nagyon várták ezt a napot.
Akkor azt éreztem: meg tudom csinálni.
Felelős vagyok magamért, felelős vagyok értük. Minden rendben lesz. És valahogy nem tudom hogyan… de valami mélyről jövő nyugalom árasztott el. És már tudtam, megcsinálom És tádáám… 1100 Km, 12 óra vezetés Majd ugyanez pár nappal később vissza.
Drága Ari!
Megérkeztem!
Végre láncok nélkül ülök autóba.
Végre érzem, hogy a Holdra is el tudnék menni az autómmal.
Csodálatos érzés, végre szabad vagyok.
Hullnak a könnyeim, miközben írom ezt neked…
Végtelenül hálás vagyok, mert ezt az utat Tőled kaptam. Mondhatom bátran, évek munkája volt, de célba értem, és JAJJ, HOGY DE MENNYIRE MEGÉRTE!! Köszönöm, Drága Ari, nagyon nagyon köszönöm! A szavaid, a tanításaid, a támogatásod nélkül sosem jutottam volna el idáig! Ölellek”
Ha nem kérdezel, a válasz mindig a NEM-lesz!
A félelmek börtönébe ragadva csak egy helyben toporogsz.
Nem jó az senkinek.
Sem Neked, sem a gyereke/i/dnek.
Ahogy bele teszed a szándékod, az ÚT eléd tárul!
Szebben, jobban, mint gondolnád!
Anya vagy, Nő vagy és biztos vagyok benne, hogy a gyermekeidnek a legjobbat akarnád. Add hát magadból a legjobbat!
Ahogy Te boldog vagy, ők is így lesznek kiteljesedettek!
Boldog gyermeket boldog Anya nevel, boldog családja boldog Nő-nek van!
Kérdezz! Írj nekem! Neked is segítek!
Benis Ari
Az Értékes Anya program kidolgozója
ari.benis@gmail.com